Nincs visszaút!

Hajnal van. A nap felkelőben van, de vérvörösnek tűnően csillog. Már rég fent kéne lennie, de nem tudja magát rávenni, hogy lenézzen a tisztásra.  A csillagok látták a lent lezajlott jelenetet, és nem tudják elképzelni, hogy történhetett. Nem akarnak elmenni, amíg meg nem tudták miért…

Az erdő közepén van a tisztás. A sötét, körülöleli a tisztást, amit a holdfény megvilágít. A tisztás közepén egy fa áll, ami mellett egy kis szerény bokor van. Néha nagyon halványan lehet látni, ahogy valami lehullik a földre. Egy-egy csöppnyi könnycsepp. És a könnycseppek bűvkörébe, egy lány ül.

Nagyon fiatal, alig lett tizenhat éves. Nem szabadna egyedül ott lennie. Jobb lett volna, ha soha nem megy oda. Minden elkerülhető lett volna. Viszont ami megtörtént, az megtörtént. A múlton nem lehet változtatni, bármennyire is szeretnénk.

Minden kis apró állat, körbe állja a lányt, próbálják megvédeni. Bár már nincs mitől. A végzet elől nincs menekvés. És ezt a lány is tudja. Már megértette. De már nem számít neki semmi. Már a sok állatot se veszi észre. Már a fájdalom tavában fulladozik. Ahonnan nincs menekvés...

Egy öreg nő is meg érezte azt a keserves fájdalmat, azt a kétségbe esést. Nem tudott elaludni, ezért kijött, hogy megnézze, mi lehet az. Akkor pillantotta meg a fiatal lányt, és a körülötte lévő állat sereget. Megesett a lányon a szíve, ezért halkan megszólította.

 – Kis lányom mi a gondod? Bántja valami a lelkedet? Nekem elmondhatod. Tőlem nem tudja meg senki – mondta kedvesen. A lány felnézett. Ki sírt szemében látszottak a vérerek. Az öreg nőnek el kellet kapnia a tekintetét róla. Nem bírt azokba a sötét, fájdalommal teli, vérvörös szemekbe nézni. Egy kis idő múlva a lány válaszolt.

 – Ha elmondanám magának, akkor kifutna a világból előlem. De ha ennyire tudni szeretné, mennyen el arra a legközelebbi tisztásra. Könnyen meg fogja találni, hiszen a holdfény pont oda világit. Én nem tudnám elmondani mit tettem... – csuklott el a lány hangja. Majd mintha mi sem történt volna, visszanézett az égre, és halkan valami szomorú dalt kezdett dudorászni. 

Az öreg nőnek, akit mellékesen Grétának hívtak, nem bírta elviselni a lány szomorúságát, ezért elindult arra amerre a lány mondta neki. Nem sokára tényleg elért azt a tisztást, amiről a lány beszélt. A vörös fény, ami megvilágította, vérfagyasztó volt. De Gréta bármennyire is öreg volt, nem ijedt meg, hanem körülnézett. Ott is volt egy fa, ami alatt egy fiú ült. Gréta nem látta jól a fiút (mivel a szemüvegét otthon felejtette) ezért közelebb lépkedett.

Gréta mikor oda ért a fiú közelébe, valami fura szagra lett figyelmes, amit hirtelen nem tudott be azonosítani. Úgy gondolta megszólítja a fiút, hátha az megmagyarázza, a lány miért olyan szomorú.

 – Fiacskám. Jól vagy? - kérdezte tőle, de az nem válaszolt.

Gréta várt egy kicsit, de a fiú csak nem akart megszólalni. És egyre jobban érezte azt a szagot. Mostanra már rájött, hogy ez friss vérszag. Nem tudta mire vélni, de akkor meghallotta maga mögött a lány lépteinek zaját, ahogy oda sétál a fiúhoz. 

 – Meghalt. Meg… én meg… én meg öltem. – dadogta a lány, majd a végén elcsuklott a hangja, és egyre hangosabban zokogott. Nem bírt megállni a lábán, ezért letérdelt  a földre a fiú mellé. Arcát a kezébe temette, és a ki sírt fénylő könnyei, a földön egyesültek a fiú még mindig csepegő vérével.

Gréta nagyon megrémült. Nem tudta az egészet mire vélni. Hátrált is egy-két lépést, de aztán meg gondolta magát. Túlságosan is jószívű volt. Ezért nem tudta ott hagyni a keservesen zokogó lányt.

Kicsit később halkan oda sétált a lányhoz, a vállára tette a kezét, és kedves féltő hangon meg kérdezte tőle.

 – Miért tetted ezt leányom? Tudom, hogy nagyon szeretted. Hiszen ezt még a vak is láthatta. Hát mi okod volt rá?

 – Még mindig szeretem. De meg csalt. Én meg nem bírtam elviselni… - csuklott el a hangja. - Nagyon szeretem. A világnál is jobban, akár a halálba is elmegyek utána… - suttogta olyan halkan, hogy Gréta szinte nem is hallotta. - Ő is szeretett engem. Biztosan nem akart meg csalni. De már biztos, hogy utál… Én nem akartam megölni! Nem tudom miért tettem. Nem vagyok gyilkos! Nem akartam az lenni! Nem akartam megölni! Véletlen volt! – mondta a lány szinte kiabálva, és még jobban elkezdett zokogni. Közben pedig folyamatosan azt hajtogatta: nem akartam. 

Grétát ez nagyon elszomorította. Nem bírta elviselni, ha valaki szomorú. És azt sem értette, hogy történhetett ez. Ismerte a lányt, és a fiút is, bár csak nagyon ritkán találkozott velük. Arra is fogadni mert volna, hogy életük végéig együtt lesznek. Igazából mind a ketten mindig nagyon kedvesek voltak vele. Mindig segítettek neki, meg mindenki másnak is. Náluk kedvesebb, segítőkészebb embereket még sose ismert. És ők ketten tökéletes párt alkottak. Nem értette, hogy miért pont velük kettőjükkel történt ez. Szinte lehetetlennek ítélte a történteket, és várta, hogy felébredjen ebből az álomból. De nem álmodott.

 – Lányom. A múlton nem tudsz változtatni. Most pedig nyugodj meg. Minden helyre fog jönni. – A lány erre abba hagyta a sírást, és rá nézett Grétára. De a szemében még mindig látszódott a vége láthatatlan fájdalom. Úgy tűnt mintha nem hinne Grétának, de aztán sóhajtott egy nagyot, és megszólalt.

 – Köszönöm, Gréta. Nagyon hálás vagyok magának ezért, hogy itt van velem. 

 – Természetes, hogy itt vagyok veled. Ti is mindig segítettek nekem. - A lány erre elmosolyodott, és úgy tűnt, mintha valami nagyon nagydolgot döntött volna el. Oda sétált a fához, és ki húzta a kést, a barátja szívéből. Ezek után magas hangján elkezdett énekelni egy dalt. Gréta felismerte benne azt, amit a lány a fa alatt is dúdolt.

Mikor elénekelte, mintha egy ősi varázslatot szavalt volna. Fel kavarodott a levegő, és az összes ősi elem erejét érezték a bőrükön. Először megérezték a friss fű illatát, aztán hallották a madárcsicsergést, a tenger zúgását, és a tábortűz ropogását. És e közben a szél egyre jobban fel kavarodott körülöttük.

 - A szerelem örök, és elszakíthatatlan! - hallotta a szélsüvítésében

Gréta még látta, hogy a lány leszúrja magát a késsel. Ezek után minden elsötétült.

A következő kép amit Gréta meglátott, az egy nagy rét volt, csicsergő madarakkal, és a távolban látható volt a tenger. Kicsit jobban szétnézett, és meglátta a fiút, meg a lányt indián ruhában, ahogy kézen fogva táncolnak, egy nagy tábortűz körül, sok más ismeretlen emberrel. A szél, meg cirógatta az arcukat. A lelkük szabad volt, mint a sas madár. Semmi se láncolja őket többé a földhöz. Őket már csak a szeretett fogja táplálni. Örökké együtt lesznek abban a másik világban.

A közelben még rengeteg ember volt indián ruhákban velük. Köztük felismert sok embert, akik már rég meghaltak. Voltak ott híres emberektől, a legszegényebb parasztokig, de mindegyik ugyan olyan boldog volt, és igazából semmi különbség nem volt köztük.

Azt a világot sose fogja be szennyezni ez a másik. Ott mindenki boldogan élhet azzal, akit igazán szeret…

Nem sokkal később, Gréta felébredt, és a házában találta magát. Ott egy levél volt.

Gréta kinyitotta ez állt benne:

Köszönök mindent, amit tettél értem. Nélküled még mindig a tisztáson szomorkodnék egyedül. Most viszont egy másik világban lehetek azzal, akit szeretek. Sokkal jobb nekünk ott. Egyszer majd te is ide kerülsz, ebben biztos vagyok. És akkor tényleg meghálálhatjuk, amit tettél értünk.

Szeretettel: a lány, akit megmentettél.

Gréta elmosolyodott, ahogy végig olvasta.

A végzet mindenkit utolér - gondolta - és ha egyszer utolért, nincs visszaút...

Oldal: Nincs visszaút! (újraírva)
Ez itt az én honlapom remélem el nyeri a tetszésetek - © 2008 - 2024 - nezdmegnembanodmeg.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat